2017. május 22., hétfő

Egy rocker vallomásai 1.rész: Miért lettem rocker?

Mi jut eszünkbe arról, ha meglátunk egy kék hajú, koponyás pólós lányt az utcán? 
Általában az, hogy biztos sátánista, drogos, semmire kellő, gonosz és társai. 
Ez most nem egy légből kapott elképzelés, mert hallottam már a hátam mögött ezeket a jelzőket suttogva kimondani.
Általában minden emberről elsőre és a külsője alapján ítélünk, de a 21. században igazán leszokhatnánk erről a maradi szokásról.
Régen a ruha és a kinézet fontos rangjelző funkciót is ellátott és a családi címerek, színek határozták meg, hogy hova sorolnak a társadalmi ranglétrán. Mára viszont ezek az attitűdök értelmetlenné váltak és mindenki azt vesz fel, ami neki tetszik. Ahogy régen, úgy most sem a ruha teszi az embert. Attól, hogy valaki beleszületett egy vagyonos nemesi családba még lehetett egy borzasztóan rossz ember, míg egy egyszerű kisnemesi vagy paraszti származású ember lehetett becsületes és empatikus. Azonban ez fordítva is ugyanúgy lehetett igaz.

Mi a helyzet ma? Semmi különös, szerintem nem sokat változott az a nézet, hogy csak a külső alapján ítélünk. Persze, ebbe a hibába néha az ember belefut, de én igyekszem nem elítélni másokat, ha már ők ezt teszik velem.
Elől van két kék tincs a hajamban, szinte mindig feketében járok, csontvázkezes csat díszíti a hajamat, fekete körömlakkot viselek, a kiegészítőim is koponyásak vagy csontvázasak.
Én így érzem jól magam, máshogy el sem tudnám képzelni az életem. Régen piercingem is volt, de sajnos a bőröm nem bírta, így ki kellett vennem.

Hogyan is lett az rózsaszín kislányból halálfejes feketeség?
Szerintem ez nagyrészt a környezetemnek köszönhető. Nagyon nem szerettem az általános iskolai osztályomat, sehogy sem találtam a helyem. Mindig kiközösítettek, kibeszéltek és utálatosak voltak. Eleinte igyekeztem beilleszkedni, próbáltam megszeretni a zenéjüket és kezdetben még azt hittem, hogy így minden rendben lesz. Azt hittem, hogy befogadtak és amikor hetedik osztályban elkezdtem másabb zenei irányok felé kacsintgatni, akkor jött a felismerés. Ekkor még csak annyi volt a bűnöm, hogy szerettem Adam Lambertet(aki ugyanúgy pop zenét játszott, de mindenki tudta, hogy meleg).
Egy nap úgy mentem be az iskolába, hogy az ő képét viseltem a pólómon. Izgatott voltam, mert nagyon örültem az új szerzeményemnek, de a következmény az lett, hogy csapatosan kibeszéltek a WC-ben, amit aztán persze megtudtam. Valahol itt lehetett a töréspont. Elegem lett abból, hogy mindig másnak akartam megfelelni, hogy pedáloznom kellett a befogadásért. Ezután még inkább elhatárolódtam az osztálytól és egyre vadabb lett a stílusom. Már nem érdekelt az, hogy az legyek előttük, aki nem vagyok. Persze ekkor még általános iskolában nem lehetett fekete körmöt festeni és az ilyen pólók is elég polgárpukkasztóak voltak. De én megengedhettem magamnak, mert én voltam az iskola egyik legjobb tanulója. Minden tanár szeretett, ezért nem mertek jobban bántani. Már akkor sem kellett félteni, teljesen tisztában voltam a helyzetemmel és ki is használtam azt, hogy idegesítsem az osztálytársaimat.
Nem volt azért ennyire könnyű, kitaszított lettem(mint eddig is) csak most nyíltan. Így összebratyiztam a másik osztály fiúcsapatával, akikkel alapvetően mindig jóban voltam. Végül egy másik lányt is kiutált az osztályom és ő is velünk volt. Tiszteletbeli tagokká nyilvánított az "ellenséges" osztály, amiért csak még inkább utáltak. Ezek a fiúk viszont soha nem bántottak és ők már csak a rock zenét hallgatták. Így telt el az utolsó általános iskolai évem.
Még az alsóbb évesek is kikezdtek velem, emósnak és b*zi imádónak csúfoltak. De közben a nagy magányban rátaláltam önmagamra. Mindig is szerettem rajzolni, de a nyarak egyedül nehezen teltek, így rengeteget alkottam és sokat fejlődtem. Anyukám addig noszogatott, hogy bemutattam a nyár terméseit a rajztanáromnak, aki bogarat ültetett a fülembe és végül felkészített arra, hogy egy művészeti gimnáziumba felvételizzem. Fel is vettek és ekkor kezdődött a kinyílásom.
Az ottani diákok is kitaszítottak voltak a régi osztályukban, mindenki fura volt. Ekkor ismertem meg a mostani kedvenc metal bandáimat és együtt jártunk a barátnőimmel koponyás ékszereket vásárolni és vadászni a városba. Elmentünk életünk első koncertjére, egy hazai punk rock együttes lépett fel.
Ebben az időszakban kölcsönösen hatottunk egymásra, sok mások által mutatott bandákat kedveltem meg ekkor. Kibeszéltük az új számokat, a botrányokat és rajz órákon közös fülesből hallgattuk a kedvenceinket.
Rajzilag is egyre inkább magamra találtam, bár az osztály meg egyre inkább széthullott.
18 évesen befestettem a hajamat kékre és így mentem el nyelv vizsgázni. Ennek ellenére is elsőre sikerült letennem és az érettségim is jól sikerült. Felvettek az egyetemre, ahol ismét bizonyítanom kellett. Épp a múlt héten lepődött meg elég feltűnően az egyik tanárom, hogy ötös zh-t írtam.

Elég nehéz ilyen külsővel elérni azt, hogy az emberek normálisan viszonyuljanak hozzám, de nekem megéri, mert szeretek ilyen lenni. Általában a buszon nem ül le mellém senki, még ha csak az az egy szabad hely is van és az utcán olykor idegesítően utánam néznek vagy akár meg is szólnak.
Viszont nem akarok megváltozni, csak belsőre. Szeretném megtanítani a leendő diákjaimnak, hogy nem szabad egyből a külső alapján ítélni és mindenkinek adni kell egy esélyt, hogy bizonyíthasson.
Mert akármilyen kemény is a külsőm, mindig én vagyok az, aki először felpattan a buszon, hogy átadja a helyét egy idős embernek, segítek felvinni a nehéz táskájukat vagy lesegítek egy vak embert a buszról.
A rock és metal zene segít túlélni a hétköznapokat és általuk szakadok ki a mókuskerékből. Szinte minden egyes rajzom ezekre a zenékre alkottam, szóval nálam beindítja az alkotás folyamatát is. Segített megküzdeni a gyásszal, a magánnyal, a haraggal és bánattal. Új dolgokat, embereket ismertem meg általa és tágabb lett a látóköröm. Megtanított arra, hogy egy fekete pólós hosszú hajú férfi is lehet ugyan olyan jó ember, mint egy öltönyös társa.
És attól, hogy az ilyen zenéket szeretem még nem leszek sátánista, alkoholista söpredék. Soha nem voltam még részeg, nem drogozom. Nekem a drog a rajz és a zene.
A legfontosabb, amit megtanultam az mégis az, hogy lássak a sorok közé és merjem felvállalni magam. Az egész egy lázadásnak indult az osztályom ellen, de mára az életemmé vált és rengeteg mindent köszönhetek ennek a zenének és stílusnak.

Szóval igyekezzünk elfogadni egymást és a rosszindulatunkat félretéve meglátni egymásban a jót és értékeset. Próbáljunk meg ne egy ember ismerete alapján ítéletet mondani egy szubkultúrára. A rockerek is emberek, nagyon sok félék lehetnek. Vannak köztük jók és rosszak, iszákosak és józanok. Ők is csak hétköznapi emberek helyes és helytelen dolgokkal.
A következő rész a zenei elfogadásról fog szólni. Szeretném kifejteni, hogy miként élem meg a pop elnyomását és az emberek hozzáállását a rock műfajához, továbbá azt, hogy miként kellene egymás mellett élnünk.
Az egyik ilyen témájú képregényem.

Köszönöm a figyelmet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése