2018. március 30., péntek

Miket NE mondj egy gyászolónak!

Sajnos az életem részévé vált a gyász. 2 hete már, hogy óriási veszteség érte a családomat és ezalatt az idő alatt rengeteg mindenen gondolkoztam. Azt hiszem eme hatalmas tragédia ellenére is képes leszek élni, bár a korábbi életem szinte teljes mértékben megszűnt létezni. Ez a bejegyzés kicsit személyesebb lesz, de igyekszem néhány dologra felhívni a figyelmet és esetleg segítséget nyújtani azoknak, akikkel egy csónakban evezünk.Igyekszem ezt a tragédiát erővé és szeretetté kovácsolni, hogy a fájdalom ne tudjon kárt tenni a mentális és fizikális egészségemben. 

Leszögezem, hogy nem önsajnáltatás céljából íródik ez a bejegyzés és kérlek benneteket, hogy ne kívánjatok részvétet kommentben! Ez az én hülyeségem, de egyszerűen rosszul vagyok a "részvétem" és a "vigasztalódást" szavaktól.Ehhez a hidegrázáshoz fűződik egy történet is, ezért nem szeretem a részvétnyilvánítást. Köszönöm a megértéseteket!
Az utóbbi 2 hét maga volt a Pokol, de mindeközben sokféle emberrel, felfogással és emésztési móddal találkoztam. Sajnos nem idegen számomra a gyász, 4 év alatt két iszonyatosan közeli és egy kicsit távolabbi szerettemet veszítettem el. Mindeközben elhangzott néhány dolog az emberektől, amik lehet, hogy csak vigasztaló szavak akartak lenni, de számomra ellenkezőleg hatottak. Úgy gondoltam, hogy ez az élethelyzet nem fog elmúlni egyhamar és akkor már miért ne írhatnék egy ilyen komoly témáról is? Hiszen úgyis ezen fogok agyalni egy darabig.
Lássuk tehát, hogy mik azok a mondatok, amik egy gyászoló emberre rossz hatással lehetnek:


1. "Légy erős!"
Ha a két hét alatt minden egyes elhangzott ilyen mondatért kaptam volna egy ezrest már tuti gazdag lennék. Tudom, hogy mindenki jót akar és próbálna biztatni, de nem szabad ráerőltetni a másikra azt, hogy neki erősnek kell lennie. Nem kell! A gyász folyamata minimum egy évig tart és közben meg kell élni mindent. A szörnyen magányos karácsonyt, névnapot, szülinapot és nekem adott esetben a borzasztó anyák napját... Közben sírni kell, amíg jól esik, emlékezni vagy éppen elzárkózni. Azt kell tenni, ami nekünk jó. Ha valaki úgy dolgozza fel, hogy minden nap sír, akkor azt is el kell fogadni. Minden ember más, mindenki másképpen "erős". Az, hogy mindenki előtt erősnek kell mutatkozni csak az emberek hülyesége. Szerintem a legfontosabb dolog ilyenkor az, hogy képesek legyünk megélni a fájdalmunkat, mert akkor talán képesek lehetünk arra, hogy elengedjük a szerettünket és tovább tudjunk élni ezzel a sebbel.
Adjunk időt és teret a gyásznak és ne erőltessük a dolgokat, mert komolyan árthatunk magunknak vele!

2."Tudom mit érzel, nekem is..."
Az együtt érzés jó dolog ilyenkor és sokat segíthet a gyászoló félnek, de higgyétek el, hogy amikor már az ötvenedik borzalmas haláltusát hallgatom, akkor már nem tud segíteni, inkább teher. Értem, hogy az emberek a saját fájdalmuk megosztásával próbálják kifejezni az együttérzésüket, de elég nekem a saját szerettem haláltusájának emlékét feldolgozni. Mikor valaki elmeséli a mi tragédiánk kapcsán, hogy az ő családtagja/ismerőse miként végezte be, akkor az nekem nem segít, inkább csak mélyíti a sebet. Lehet, hogy másnak ez jó és jól esik kibeszélni a dolgokat, de szerintem nem szabad azonnal a gyászoló nyakába zuttyantani a saját történetünket. Ha látjuk, hogy feszélyezi a téma, akkor ne erőltessük!

3."Nekem később sem lett jobb, sőt egyre rosszabb lesz."
Hihetetlen, de legalább 3-4 ember állt elő ezzel a mondattal. Nem tudom, hogy ezzel mit akarnak elérni vagy mit akarnak a tudtunkra adni, de ha vigasztalásnak szánták, akkor nagggggyon rosszul csinálták. Valóban igaz az, hogy egy egész életen át hordozni fogom ezt a fájdalmat, de szerintem emberfüggő, hogy ki miként képes élni vele. A szerettünk hiánya egyre nő az évek múlásával, de például a nagymamámat szerintem már 4 év után úgy-ahogy sikerült feldolgoznom. Ez nem jelenti azt, hogy néha nem tudnék ordítani a kíntól és nem gondolok rá könnyes szemekkel, de szerintem az idő képes apró varratokat készíteni a sebre. Ez néha felszakad, utána gyógyulni kezd, majd ismét felszakad. Akármit is érzünk és gondolunk egy friss sebből vérző emberi szívnek ez a mondat egyenlő egy tőrdöféssel. Ha nem tudunk empatikusan hozzászólni a témához, akkor legalább arra ügyeljünk, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatok ne hagyják el a szánkat, mert nagy kárt tehetünk vele!

4."Tovább kell lépni, az élet megy tovább!"
Igenis, meg nem is. Miután kicsit összeszedni magát az ember, akkor tényleg tovább kell lépnie olyan szinten, hogy el kell menni a suliba/munkába és folytatni valahogy a hétköznapokat. Ez a küldetés tudat és a hétköznapok monotonitása kicsit képes feledtetni a dolgokat, de már semmi nem lesz olyan, mint volt. Amikor valaki meghal számára megáll az idő és az övével együtt a mi időnk is befagy. Már nem lesznek új emlékek vele, nem lesz részese a jövődnek, szóval ezen a szinten az élet nem megy tovább, csak számodra. Persze egy részed akkor is vele hal és ott marad a múltban. Ezt el kell fogadni, meg kell tudni vele békélni és akkor tudunk kicsit tovább lépni. De ez egy hosszú és fájdalmas folyamat és csak a modern ember hülyesége az, hogy a temetés után egyből sugárzó mosollyal kell beviharzani a melóba és mintha mi sem történt volna, folytatni az életet. Közben persze az ember belül elrohad a meg nem emésztett fájdalomtól. Mert hát túl kell lépni rajta minél hamarabb, mert milyen uncsi már, hogy a kollégád kicsit melankolikusabb és nem fecseg állandóan a pasijáról... Mint azt fentebb is mondtam, az idő kulcsfontosságú.
Lehet ezt szépen is végezni. Megbékélni és elengedni, de közben az emlékét a szíveden hordozva tovább éltetni és valamennyit belőle a jövődbe is magaddal vinni. Szerintem ezt jelenti a tovább lépés. Ehhez viszont sok idő kell.

5."Ne hagyd magára XY-t!"
Egyrészt nem érzem azt, hogy bárkinek is meg kéne mondania, hogy mit tegyek. Másrészt akármilyennek is látszom nem vagyok szívtelen dög. Nyilván ha tudom, hogy szüksége van rám az illetőnek, akkor egy lépést sem teszek nélküle. Az már persze senkinek eszébe se jut, hogy esetleg nekem is szükségem van rá és közösen gyógyítjuk egymást azzal, hogy ott vagyunk a másik mellett... Nem szeretem, amikor az emberek próbálnak beleokoskodni az életembe. Igaz, hogy fiatal vagyok, de sajnos több dolgon mentem már keresztül, mint egy átlagos 30 éves.Ahogy észre vettem a most kialakult helyzet miatt több idősebb ember is azt érzi, hogy anyáskodnia kell felettem és a számba kell rágniuk a dolgot, mintha 6 éves lennék.

+1: Ne kérdezz bizarr dolgokat az elhunytról és a temetésről!!
Hihetetlen, hogy az emberek milyen kérdésekkel képesek odaállítani a másikhoz. Nem akarok konkrét példákat felhozni, de könyörgöm gondolkodjunk, mielőtt kérdezünk! Az a szerencsétlen, aki éppen gyászolja a szerettét nincs a legjobb lelki állapotban ahhoz, hogy pletykatárgyat nyújtó kérdésekkel bombázzuk.Persze aki ilyeneket kérdez az nem százas, vagy az érzelmi intelligenciája egy cserebogáréval vetekszik és nem érti, hogy miért akad ki a kérdezett fél.
De azért ha van egy kis eszed, akkor tapintatos maradsz...

Tudom, kicsit fura ez a téma ide, de nagyon jól esett írni erről. Kiadtam magamból ezt a részét a dolognak és most önző módon erre használtam ezt a blogot.
Nem kell engem sajnálni, az élet ezt osztotta sajnos nekünk és ezzel kell tudnom tovább élni. Remélem azért tudtam segíteni, ha esetleg valaki hasonló helyzetben van, mint én.(remélem senki!!) És annak is, aki szerencsére még nem tudja milyen ez ,és talán nem is gondolta volna, hogy ilyen átlagos mondatok is mennyire tudnak fájni, és mennyire idegesítőek lehetnek.

Köszönöm a figyelmet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése