Amikor anyukám először kérdezte ezt meg tőlem kb. 1 éve akkor éreztem, hogy valami eltörött bennem. Óriási álmaim voltak, hittem magamban és bíztam abban, hogy a sok tanulással elérhetek valamit. Amikor majd ott állok a nagybetűs élet előtt, akkor érezni fogom azt, hogy megérte 12 évig kitűnően tanulni. Ahogy közeledett ez az időpont az álmaim lassan realizálódtak bennem. Tudtam, hogy nem lesz belőlem híres mangaka, talán soha nem adják ki még itthon sem egyetlen egy képregényemet se, talán Japánba sem jutok el soha és nem lesz enyém a világ.
Az oktatás, a tanárok és más emberek hozzáállása szépen lassan, de észrevétlenül csipegetni kezdte a szárnyaimat, majd az egyetemre bekerülve tövestől tépték ki azokat.
A seb még mindig fáj és vérzik, mert rájöttem, hogy ebben az országban nekem sincs helyem, mint sok más fiatalnak. Persze, nagyon konok vagyok, és valahogy mindig próbálok kikecmeregni a gödör fenekéről és elhitetni magammal, hogy már pedig ez nem igaz! Én igenis érek valamit és jó vagyok abban, amit csinálok. Végül mindig kegyetlenül visszalöknek a mélybe és ilyenkor gondolkozom el azon, hogy normális-e ez a hozzáállás?
Biztos, hogy egy fiatal álmodozó és buzgó embert ennyire le kell taszítani a mélybe? Küzdött ő már eleget azért, hogy ott lehessen, ahol van. Az élet ad pofonokat és azokat el kell valahogy viselni. De egyre inkább azt látom, hogy az emberek eltűnnek a suliból. Alig vagyunk néhányan egy szakon és minden áron el akarják velünk hitetni, hogy mi semmire kellő buta tökfejek vagyunk s a tanárok nem is értik, hogy mégis hogyan kerültünk be ide?
Szerintem ez a hozzáállás nem megfelelő. Nem azt mondom, hogy öntsenek tele önbizalommal a semmiért, de az, hogy 2017-ben csak ott tartunk, hogy a tanulót rágalmazni tudjuk, de dicsérni nem, ott valami nagyon nincs rendben. Érzi ezt mindenki. Zombi módjára jár mindenki iskolába, mert 16 éves korig kötelező. A nálam fiatalabbak még inkább nem tudják, hogy mi legyen belőlük, őket már abszolút nem ösztönzi semmi. Átérzem, mert én is belesüppedtem ebbe a mély mocsárba, amit úgy hívnak: iskola. Persze ez nem csak egyedül a tanárok hibája, itt a szülők is gyakran felelősségre vonhatók. De ebbe most ne menjünk olyan mélyen bele.
A reformok szinte már ordítanak magukért, egyszerűen elhaladt e felett a rendszer felett az idő, de a diákok egy másik, új és ismeretlen generációja nő fel eközben és nem tudja őket izgatni az, ami az iskolában folyik. A pedagógusok egy kihalóban lévő veszélyeztetett faj és a "csak tanárok" is lassan erre a listára kerülnek fel. Nincs jutalmazás, öröm és sikerélmény, csak a rábeszélés van, hogy mindenki buta és senki nem ér semmit. Nekem senki ne mondja, hogy ez nem így van, 13. éve hallgatom, és ha akadt 1-2 tanár, aki az ellenkezőjét állította, akkor éreztem csak azt, hogy minket ember számba vesz valaki és számára nem csak 20-30 káposztafej vagyunk.
Ha 13 éve hallgatod azt, hogy te mennyire értéktelen senki vagy és ha esetleg el is érsz valamit, de onnantól ki vagy utálva, akkor elgondolkodsz. Na, és ez a halálos! Elgondolkodni 19 évesen azon, hogy mi értelme volt 13 év kitartó munkájának, ha az alagút végén egyáltalán még csak nem is sejted a fényt. Bármennyire is próbálsz vagy próbáltál ügyes, kitartó és kitűnő lenni egyszerűen semmi eredménye nincs. Ha már azt is látod, hogy esetleg (mindenféle önfényezés és beképzeltség nélkül) fényévekkel jobb vagy másoknál, de nem vagy senki fontosnak a valakije és így nem is válhatsz valaki fontossá, akkor kezdesz el lefelé csúszni.
Többé nem érdekelnek a zh-k, az előadások, meg úgy általában az iskola. A szürkeség egyre jobban körül vesz és elhatárol. Már kezded elhinni azt, amit oly sok éven, majdnem egy életen keresztül szajkóztak neked: hogy semmit nem érsz.
Aztán már csak egyéntől függ, hogy ilyenkor mit tesz. Próbáltam elfogadni, akartam váltani, de ilyenkor felmerült bennem az, hogy máshol miért lenne jobb? Ez egy globális magyar probléma szerintem.
Ilyenkor jön az a pont, hogy felkelni sincs kedved, azt kívánod, hogy bárcsak ne is kelnél fel többé. Aztán erőt vesz rajtad az ősi ösztön: élni kell, élni jó!
Ekkor kezdesz el újra alkotni, felvenni azt az apró kis vésőt, amivel már 13 éve próbálod lekaparni a körülötted lévő szürke réteget és felszínre hozni a színt, az eredményt. Ilyenkor írsz ilyen buta bejegyzéseket és fordítod le a képregényeidet angolra, hogy hátha egy másik kultúra nem utál ki azért, amit csinálsz. Várod a pozitív visszajelzést, amit oly ritkán kapsz, és ha esetleg az élet ad valami kevéske jó visszajelzést, akkor erőre kapsz és már két kézzel, hólyagosra tört tenyérrel hadonászol a vésőddel, hátha egyszer célt érsz vele.
Ezután mi jön? Nem tudom. Csak az eddigi tapasztalataimat írtam le és azokat a folyamatokat, amiken átestem. Ezek nem ilyen egyszerűek, hisz ingadoznak. Egyszer két kézzel hadonászol és próbálsz előrébb jutni, máskor érzed, hogy menthetetlenül süllyedsz. Aztán valami miatt mégis újra kezedbe veszed a vésőd...
Köszönöm a figyelmet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése